Mint a savas vízbe tett szivacs
Úgy marja szét eszmém, a negatív öntudat.
Mint egy törött szárnyú madár szállok én az égen,
Minden szárnycsapásommal érzem ezüst tollamon folyik a vérem
Szárad a fagyott festék már a régi ablakon
Újra lett feste, de ha kinyitom, még mindig ugyanazt látom
Régóta potyog a vakolat, a szemben lévő házról
öreg már a vakolat, öreg már a ház, testében rég a halál táncol
A szökőkútba dobott érmétől várom a szerencsém
Ahelyett, hogy a kútba markolnék, és vízével lángoló testem hűteném
Nincs kút, nincs érme, ami itt szenecsét hoz
a két törött kar munkája kell ide, ami minden véremből kifoszt
Próbáltam-e már máshogy? Túl sokszor.
Az utolsó változás a szívemet marokra fogva, nyomott a falhoz.
és még mindig a savas víz, a megtört madár,
a régi ablak és az öreg ház vár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése